Ennek ellenére, talán mondani sem kell, hogy a több tudományágban otthonosan mozgó Vekerdi László Németh Lászlóról sem alkotott képet. Vekerdi Németh alkatát, gondolkodását, később életművét ugyanúgy állandó mozgásban lévőnek, az egyes időszakokban alkatának más-más vonásait megmutatónak látta, mint Galileiét. Az említett beszélgetésben mondta: „Lennie kell Galilei gondolkodásában, viselkedésében, mai divatos szóval habitusában valaminek, amire az ennyire különböző képeket ráépíthetik. Hihetetlen energiával lobog benne az élet. Az az ember él. Hiába, hogy meghalt, öregen és vakon” (Herczeg–Staar, 1996, 34.). Németh László-könyvéből azonnal idekívánkozik a rokon megállapítás: „Németh megismeréséről […] eleve lemondhatunk, az ilyen Goethe-féle írók megismerhetetlenek. Elkeserítik a legmakacsabb műítészt is, azt hiszi, végre igazán elkapta hadonászó karjukat, s egy fügét mutató kezet húz rövidlátó szeme elé” (Vekerdi, 1970, 163.).

Németh László és Vekerdi László kapcsolata a magyar szellemi élet egyik legszebb történetét teremtette meg. Kezdete 1948-ig nyúlik vissza, akkor egyik népi kollégista társa, aki Németh legkedvesebb vásárhelyi osztályában, a „drága jó nyolcadikban” végzett, elvitte Vekerdit Vásárhelyre, a tanárához. Leány volt, ezért Németh formailag mindenképpen joggal kérdezhette: „Újabb udvarlójának kíván ajándékképpen prezentálni?” Az ötvenes évek közepén, Vekerdi akkor már orvos volt, Debrecenben találkoztak. 1956 után rendszeressé váltak találkozásaik, Vekerdi másokkal, így Fodor Andrással, Domokos Mátyással, Tüskés Tiborral, Lakatos Andrással, Bulla Károllyal Sajkodon is látogatta, levelezésük rendszeres munkakapcsolatról tanúskodik. Az emlékezések és a levelezések ismeretében minden okunk megvan annak a feltételezésére, hogy Németh László tudásban önmagával „egyenrangúnak” tekintette, sőt, önmagánál műveltebbnek, nagyobb tudásúnak is tartotta. Műveltségük azonos rétegezettségű volt, mindketten orvosok voltak, tájékozódásukban meghatározó szerep jutott a természettudományoknak. Mindezek ellenére velük kapcsolatban mégsem használhatjuk a mester és tanítvány kifejezéseket. Nem élt bennük a mester–tanítvány viszony iránti igény, Németh a „drága jó nyolcadik” diákjait tartotta tanítványainak, ez a tanári létben kivetítődő narcizmusához kapcsolódott, Vekerdi pedig távol tartotta magát a formalizált szellemi kapcsolatoktól. De dolgoztak együtt, Vekerdi a Bolyaiakkal kapcsolatosan segítette Németh Lászlót, Németh pedig azt tervezte, hogy a Négy könyv című munkáját Vekerdi Lászlóval együtt írja meg. Kapcsolatuk jól dokumentált, levelezésük a hatalmas Németh László-levelezés fontos részét alkotja, a nyolcvanesztendős Vekerdi Lászlót köszöntő Egy szabad ember (Írások Vekerdi Lászlóról) című, a munkásságát elemző tanulmányokból összeállított kötetet ennek a kapcsolatnak az elemzései uralják.

A Németh László alkotásai és vallomásai című Vekerdi-kötetnek, ez volt a Németh Lászlóval foglalkozó első önálló könyv, sajátos sors jutott. Miközben a hivatalos kultúrpolitika elutasította, a szélesebb közönség pedig a képanyag révén egyfajta klasszicizálódó, nagyobb ütközésektől mentes életmű hátterét kereste magának, Vekerdi Németh belső feszültségben gazdag, állandó útkeresésekkel megterhelt életútját mutatta be. Tanulmánya ritka invenciózus munka, érezhető, hogy szerzője nagy erővel, ugyanakkor magára kényszerített fegyelmezettséggel áll az írása mögött. Fried István ezért tartja megnyerőnek, noha „jóllehet, a szabad szólásnak a korszak szűkkeblűsége határt szabott (nem is beszélve a szólás utáni szabadságról), és még a kiadói igényekhez is kellett alkalmazkodni” (Fried, 1994, 58.). Monostori Imre jó szemmel emelte ki a szerző stilisztikai bravúrját: „Berzsenyi Dániel – mint tudjuk – kényszerűen hagyta el Kemenesalját és telepedett le a somogyi Niklán. Vekerdi itt egy Németh László-szöveget idéz hosszan (a két táj különbözőségét), majd rámutat: »Íme, a két táj összehasonlításából kibomlott az egész könyv dinamikája. Nem a magyarázat, hanem a metafora szintjén. A metafora sohasem magyaráz meg semmit, hasonlíthatatlanul finomabb a magyarázatnál. A metafora képletében eltűnnek az egyéni különbségek, s tisztán megismerhető az emberi. S az élet végül is nem utazás-e az egyetlen metafora felé?«” (Monostori, 1994, 47.).

A könyv csupán bekezdések által tagolt szövege, melyet képek sora kísér, több hangon íródott. Vekerdi hol tárgyilagos hangon beszél, hol maga is metaforákat használ, hol indulatos, hol szarkasztikus (az idézetekre itt sajnos nincs helyem), hol nézőpontokat is vált, így a látszólagos folyamatosság ellenére erősen tagolt szöveget hozott létre, nem mást, mint számos önálló reflexió egymásra következő sorozatát. Reflexiókat írt, későbbi tanulmányai is reflexiók, egy észrevétel hívta életre őket, s az észrevételre adott válasz nőtt önálló tanulmánnyá. Könyvének a számunkra való fontosságát a Németh-életművel kapcsolatos megállapításai adják. Elsőként azonban azt kell említenem, hogy minden később ismertté vált forrást (például: levelezést, kortársak emlékezéseit) nélkülözve, valójában Németh önéletrajzi írásaira hagyatkozva képes volt egy életrajzi vázlat létrehozására. Aki próbálta Németh emlékezéseit forrásként használni, s azokból az egyes történések időpontját is igyekezett megállapítani, tudja, milyen óriási munkával járhatott már ez is.

Vekerdi László a Németh-életmű kulcskifejezéseiként, fundamentális motívumként a vállalkozás és az alkat kifejezéseket emelte ki. Az alkat kapcsán idézi Némethet: „Az író azontúl, hogy műveket dob ki magából, vállalkozásában is győz vagy elakad”; „Az alkat az a határ, melyen a lélek semmi vágyódása, semmi műveltség nem lendítheti át írásában a költőt, s az az alkat az a határ, melyen belül minden érzés- és temperamentumárnyalatot kifejthet, mert rejtett, belső erők támogatják.” Azt is kifejti, hogy a vállalkozás eredete feltehetően a szilasi ébren-álmodozásokban, az alkaté pedig a medikus tapasztalataiban keresendő (Vekerdi, 1970, 49., 52.). Csak röviden utalok arra, hogy a Németh Lászlóval foglalkozó tanulmányok szerzői sűrűn használják ezeket a kifejezéseket, Bálint Ágnes Németh pszichobiográfiájának alapjait felvázoló könyvében részletesen érintette az alkat kérdéseit (Bálint, 2012), s csöndesen megjegyzem, hogy a Németh Lászlóról írott könyvem az Alkat és mű címet viseli (Füzi, 2001).

Vekerdi a Tanut, Németh egyedül írt, 1932 és 1937 között megjelentetett folyóiratát a lázadásból fakadónak látta: „A Tanu a soha meg nem elégedést rendszerezte a minőség mércéje szerint, s így teremtette meg a huszadik századi elégedetlenség egyik lehetséges formáját” (Vekerdi, 1970, 90.). Egy későbbi írásában, ismét lényeglátóan a Tanut szerkesztői tettként értelmezte: „A cikkeket mások is írhatták volna, a történész fordított bölcsességével ma már szinte nevekre el tudnók osztani, hogy kik. Egyiket-másikat bizonyára jobban megírták volna Némethnél. De nem írták. A szerkesztő türelmetlen, a Század sürget, s ő a kor látványával szemben leül s megírja mások helyett a penzumot” (Vekerdi, 1982). Azaz Németh a magyar szellemi élet egyik szervezője, az önmaga által használt kifejezés szerint organizátora volt, s ha nem volt más, akkor maga teljesítette az elvégzendő feladatokat. A tájékozódáshoz, a Tanu kulcskifejezéséhez egyik későbbi tanulmányában az alábbi megjegyzést kapcsolta: „A tájékozódás előfeltétele a tájékozatlanság fölismerése, a tájékozatlanság miatt érzett szorongás. A kétely. Az értesülések csak addig segítik a tájékozódást, amíg a biztonság tévképzetét keltve fel nem függesztik a kételkedést. Ebben a pillanatban a tájékozódás helyét átveszi a tájékoztatás. Mert a tájékoztatás legalább annyira szól magának a tájékoztatónak, mint a tájékoztatottnak: megerősíti a tájékoztatót a meggyőződésében, hogy jó csillagra mutat és jó irányt követ. Még akkor is, ha az értesülések jó része mást sugall. Mert az intenzív tájékoztatás nem engedi érvényesülni az értesüléseket. Nyomban elhelyezi az ’információkat’ saját rendszerében, nyomban tényekké dolgozza fel. A tények: kedvenc tévedéseink mindenféle kételytől megóvott formái. Éppen ezért annyira ’makacs dolgok’. Németh gondolkozói nagyságát mutatja, hogy hatalmas életművében sohasem hivatkozik tényekre” (Vekerdi, 1992, 51.).

Könnyen belátható, hogy az útjelzőket lecövekelve Vekerdi László az említett könyvben, aztán pedig három évtized tanulmányaiban, ezekből huszonkilencet A Sorskérdések árnyékában című könyvében fogott össze (Vekerdi, 1997), aztán pedig számtalan más írásában, előadásában, hozzászólásában a Németh-életmű folyton új oldalával kapcsolatos fontos megállapításokat tett – például Németh görögségélményével kapcsolatban: „A görög világkép is »forradalom« volt: a tökéletesség forradalma, a modern tudomány ezer szakmára szakadó káoszával ellentétben a teljesség bizonyossága. Aki Athént töviről hegyire ismerte, eligazodott az egész világban. Ha egy ilyen szellemi Athént lehetne építeni, tájékozódási rendszert a kor zűrzavarában való eligazodásra? S miért ne lehetne?” (Vekerdi, 1970, 78.). Volt, hogy megállapításai egy-egy művet érintettek, például az Iszonyt: „természete szerint kísérlete az irodalmi élettani szemléletnek” (Vekerdi, 1970, 249.). Az Iszony – Égető Eszter – Irgalom hármasa külön is foglalkoztatta, s többször visszatért az Irgalom záróképéhez. Aztán jöttek a szépség pillanatának felidézései, a Németh jövőképére való utalások, a tűnődés arról, hogy a való megközelíthetetlen az „igazság megátalkodott szeretete nélkül”, s az újabb gondolatmenetek az illúzió és a jövő Németh gondolkodásában betöltött szerepéről. Fontos, és még nem eléggé aktivált az a megfigyelése, hogy Németh egy-egy korszakának szellemi középpontjában egy főmű áll, a többiek mintegy körbeveszik azt, vagy előkészítették annak megfogalmazódását, vagy annak egyes összetevőit bontják ki.

Vekerdi László a hatalmas ismeretanyaga és állandóan mobilizálható tudása révén értette Németh különböző tudományágakat érintő történeti és bölcseleti írásait, azok utalásait, összefüggéseit. Azt, hogy érezte is azokat, írásai bizonyítják. Megjegyzendő, hogy a mély emberi tartalmak mellett gondolkodásuk szerkezetének rokonsága is ebbe az irányba hatott. Vekerdi a Nádor Tamásnak adott interjújában a következőket mondta: „Nem biztos, hogy föltétlenül azt kell követni, akinek igaza van. Mert a világ nem csak ilyen, de nem is csak olyan vagy amolyan. A világ véletlenekből áll. Divatosan fogalmazva: mindez valójában determinisztikus káosz, mi több, a fraktálgeometria játékaiból tevődik össze. Ezért is kell jó előre a kijelölt útról letérni. Ezért kell merni eltévedni” (Nádor, 1998).

Ha Németh László világáról lefejtem a meghatározottságokat, a felvállalt szerepeket, a hozzájuk kötődő ütközéseket, vereségérzeteket, a felnövesztett sértődéseket s így tovább, akkor a korban, mindig az adott korban tájékozódást kereső ember áll előttünk. Ennek az embernek a szellemi alapállása mélyen rokon a Vekerdi László által jelzett alapállással. Ez az ember írta le a Tanu híres mondatát: „Hajótöröttek vagyunk, akik a partot keressük…” (Németh, 1932). Ha történelmi drámáit a történeti „fegyverzetet” eltüntetve gondolati drámákként játszanák, azok egyből élni kezdenének a színpadokon. Németh az elvonulásaiban, Tolsztojra visszautaló sajátos „futásaiban”, mintegy a gondolkodás szabad tereiben a korral szembeforduló letisztult magatartás és gondolkodás lehetőségeit kereste, számára ez a legtisztábban, legalábbis a lehetőségeket a jövőre vetítve a vásárhelyi és sajkodi életszakaszában mutatkozott meg. Megszerzett tudásukat mindketten a jelenre vonatkoztatták. Vekerdi László minden írása a jelenre való utalással végződik, ahogy előadásait folytonosan a jelenre való utalásokkal gazdagította. Láttuk, nála Galilei is él, azt pedig tudjuk, hogy Németh valójában jelenkutató tudományt akart teremteni. A jelen után a jövővel kapcsolatos utalások idézése következhetne, ám csupán arra utalok, hogy Vekerdi a Németh-életmű létezési módját a jövővel való kapcsolatában mutatta be. Mindketten meggyőzően hiteles személyes tudást hoztak létre. Lengyel András írta Vekerdiről: „Levonta a következtetéseket mindabból, amit megtapasztalt, s vállalta is azokat, hiszen tudta, a válság eredményeként a hivatalos intézményrendszer egyre kevésbé képes arra, hogy az autentikus tudás megteremtője és forgalmazója legyen – az autentikus tudás immár személyes tudás, amely az intézményrendszer réseiben, a mainstream kultúra peremén jöhet csak létre” (Lengyel, 2010, 88.).

Mindketten sajátos értelmiségi modellt hoztak létre, Németh erről írt is, beszélt is, egyfajta értelmiségi társadalom eljövetelét várta, Vekerdi Némethénél későbbi tapasztalatokkal jóval megkeseredettebb volt, önmagáról pedig hallgatott. Mindketten érezték az elitek fontosságát, Vekerdi, az előzőekből is következően, többször írt arról, hogy a szűk, önmagukba zárkózó elitek veszélyt jelentenek a társadalomra. Vekerdi László bölcseleti írásaiban számos alkalommal Németh Lászlótól indult el, de azokban önálló utat járt be, miközben, mint Németh is, a kisemmizettek és kiszolgáltatottak oldalán állt. Gondolkodóként, tudósként, ha tetszik, az önmagára formált kifejezést használva, könyvtárosként súlyos, öntörvényű életművet teremtett. Ennek mérete, súlya a maga teljességében akkor tudna megmutatkozni, ha írásai összegyűjtve is megjelennének.