A The Windhover című versből indulok ki, ezen keresztül mutatva be a fordítói feladat fő kihívását: a zeneiség tolmácsolását. A hangzás Hopkins számára nem csupán díszítmény, hanem uralkodó esztétikai komponens, cél. „Úgy van szerkesztve ez a beszéd”, írja, „hogy azt hangzásában szemlélje az elme; úgy van szerkesztve, hogy az értelmi közlés célján is túlmenően, elsősorban önmaga hallhatóságában legyen érdekelt. Valamennyi matéria és jelentés persze lényeges benne, de mindez csak részelem, amely ahhoz kell, hogy megtámassza és konkretizálja az önmagáért szemlélt alakzatot.” (House–Storey, 1959, 289.)2 Mivel tehát szavalásra írt költészettel van dolgunk, a zeneiségnek kitüntetett szerepet kell kapnia a fordításban is. Nézzük tehát a példát:

Az angol és a magyar mérték közti átjárásnak viszont feltétele, hogy a fentiekkel számot vetve, a sprung verslábait visszatranszponáljuk azokra az eredeti időérték-viszonyokra, amelyeket az angol verslábak utánozni hivatottak, így magyarul is befogadhatóvá, hallhatóvá téve őket. Négy mora időértékkel számolva ez a következő variációkat kínálja fel: 1. négymorás monoszillabus4 (––); 2. spondeus (– –); 3. daktilus/ anapesztus/ amphibrachisz (– ‿ ‿ / ‿ ‿ – / ‿ – ‿); 4. dupla pirrichius (‿ ‿ ‿ ‿). Megjegyzendő, hogy szavaláskor az angol daktilus és paión tényleges időértéke gyakran túllép a négy morán. A „dauphin dapple” vagy a „rolling level” például a magyar fül számára hatmorásnak érződik (– –‿ ‿). A négymorás verslábvariánsok mellett bizonyos extrametriákra is szükség van tehát. Ennek megfelelően a Windhover első öt sorának ütemezése és mértéke így jegyezhető le:

Az auftakt kétmorás magyar szavakat követelne meg hangsúlytalan pozícióban, például „mint”, „még”, „ami”, „ahol”. Ezekből azonban kevés van. A felütésnek alkalmas szavak hiányát tehát hosszabbak hangsúlytalan végével érdemes kompenzálni. Olykor az is előfordulhat, hogy valamilyen inverzió, például az ige előrevetése jelenti a megoldást. Mutatom a fordítást, az extrametrikus toldásokkal együtt. A hangsúlyokat kövérítés jelzi.

 

A rugóritmus mellett a Windhover zeneiségének másik feltűnő vonása a tág értelemben vett rímelés (lettering/consonant chime): a hangzók különféle szabályok szerinti lankadatlan összecsengése. A harangjátékhatást előidézik a betűrím (például: bow-bend; blue-bleak), a sorvégi rímek konszonanciája, a sorokon belüli rímek és asszonáncok (például: dawn-drawn; air-there; strirred…bird; plough down; fall…gall) és bizonyos hangzócsoportok egy helyre koncentrálása (például: a d-f-l-n csoport a második sorban: -dom of daylight’s dauphin, dapple-dawn-drawn Falcon) (Gardner, 1944; Merriman, 2005, 85–111.).6 E hatás magyar közvetítését a tartalmi kötöttségek nyilván nem engedik teljesen. Törekedni rá azonban szükséges.

1.) A tiszta végrímek megőrizhetők, ha a rímképleten lazítunk. Az oktáva petrarcai rímrendje – ABBAABBA – jóval kisebb jelentőségű, mint a végrím tiszta hangzása. A fordításban tehát az első nyolc sor ABABCBCA képletet kapott, cserébe a tiszta végrímekért. Megjegyzem, hogy a szesztinában ez nem sikerült teljesen – ott egy asszonáncra is rákényszerültem. 2.) Ami a sorokon belüli rímeket illeti, ha hű tolmácsolásuk lehetetlen is, színeik itt-ott kiválthatók ekvivalens hatásokkal. Az ismétlődő betűk egymástól távolabbra is helyezhetők. Például a második sorban az r-k-f-t-n-s-h-j csoport: reggel kegyfia fénytrón-örököst, hajnal-deresét-hajtót; vagy a kilencedikben a t-z-v-d-l-b: Itt húzz viadalt, leget, ó, tollzászlóst, bája-vadont, bele! Harangozásuk halkabb, mint a harsány „korcsolya karcol” vagy a „restül rótt”, de a szöveg akusztikai kohézióját így is erősítik, a hopkinsi hanghoz közelítve azt. Ilyen eszköz továbbá a hosszú mássalhangzó is („reggel”; „toll”; „húzz”; „rebben”; „csillag” stb.). Az angol nyelvben ez ugyan nem létező jelenség, de a magyarban ekvivalens hangfestő kellék lehet. Végezetül a mássalhangzó-torlódásokról: közismert, hogy a magyar nyelv kerülni igyekszik ezt. Hopkins esetében azonban úgy érzem, hogy érdemes bizonyos fokig ellene menni a domesztikált hangzás elvének. Most nem is elsősorban a szóeleji torlódásokról beszélek (például: „trapp”, „trón” „drága”), mert ilyen szavak csak kis számban állnak rendelkezésre. Hanem olyan szóközi kombinációkról, mint az -nt, -ng, -lt, -jt, amelyek gyakoribb használata angolosabb színeket képes a szövegbe csempészni.

Mint említettem, jelen esszében a Windhover zeneiségének bemutatására szorítkozom, lévén, hogy Hopkins versesztétikájában a szavalhatóságnak kitüntetett szerepe van. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a vers értelmezése és tartalmi közvetítése kisebb feladat. Ellenkezőleg. Még rangos Hopkins-szakértőket is maradandó dilemmákkal szembesít. Paul L. Mariani és Norman H. MacKenzie egyaránt megjegyzi, hogy a szakirodalom számára a vers szó szerinti jelentése szemlátomást hozzáférhetetlen, legfeljebb bizonyos pindaroszi típusú jelentéskonstellációkat tudunk azonosítani benne. Nem tudjuk például, hogy a cím miért a (tájszóval megnevezett) vörösvércsére utal, miközben a leírt spirális körözés más sólyomfajok röptére jellemző. Míg a „ring” igét a negyedik kiadás kommentátora, William Henry Gardner, annak a solymászatban és a lovászatban használatos jelentéseihez köti („köröz”, illetve „lovat futószáron körben futtat”), az ötödik kiadás szerkesztője, MacKenzie, ezt helyteleníti, és inkább a vércsére jellemző lebegő/szitáló repülési technikát igyekszik kihallani a sorból. Nem tudjuk azt sem, hogy a második sorban a „dapple-dawn-drawn” szóösszetétel három lehetséges olvasata közül elsődleges-e valamelyik. Akit az almásderes színű hajnal vonalaz/rajzol? Esetleg vonz? Vagy akit az Almásderes Hajnal (nevű ló) von/húz (fogaton)? Hasonló dilemmák merülnek fel a „buckle” (csatol? vetemedik? nekigyűrkőzik? felszólító vagy felkiáltó mód?), az „in hiding”, a „wimpling”, a „fire”, a „my chevalier” és a szimbólumértékű „Falcon” kapcsán is. E poliszémia és többfelé olvashatóság nagy részét a fordításban természetesen nem lehet megőrizni. Legtöbb esetben választani kellett, egyik vagy másik értelmezést részesítve előnyben (lásd Mariani, 1970; MacKenzie, 1981; Gardner–MacKenzie, 1970).

Az elmondottak tanulságai a következő pontokban összegezhetők: 1.) A szavalhatóságot, ha a szerző esztétikája úgy kívánja, a fordítói hűség legfontosabb zálogának kell tekinteni. 2.) A hangzás megfelelő tolmácsolása Hopkins esetében nem mellőzheti az eredeti prozódia szakszerű ismeretét és annak a magyar ritmizálásai elvek lehetőségeihez szabott asszimilációját. 3.) Ahhoz, hogy az eredeti és a célnyelv a szavak hosszával, a hangsúlyozással és a hangzók összecsengésével kapcsolatos különbségei áthidalhatók legyenek, nem szokványos fordítói eszközökkel is kísérletezni lehet ekvivalens hatások elérése érdekében. Visszatérve az indító kérdésre: Lefordíthatatlan szerző-e Hopkins? Bizonyos szempontból igen. Keveseknek van manapság idejük arra, hogy az értelmezéshez szükséges szakirodalmi apparátust tüzetesen átolvassák. A fentiekben bemutatott formai kritériumok teljesítése még tovább nyújtja a munkafolyamatot. Ha azonban a fordító megengedheti magának, hogy hosszabb időt áldozzon rá, akár optimális fordítások is készülhetnek belőle.