A hidegháború éveit nemcsak túlélő, hanem geopolitikai viszonyaihoz és játékszabályaihoz is hozzáedződött ENSZ-ben a harmadik nagy átalakulás kezdete és forrása volt egyik vezető alapító tagállamának, a cári birodalom örökösének, a Szovjetuniónak megszűnése és a szocialista blokk felbomlása a 20. század utolsó szakaszában. Ennek számos döntő következménye volt a világszervezet helyzetének alakulásában is. A kapitalista viszonyok meghatározóvá válása nyomán a piaci viszonyok értékrendje vált uralkodóvá, s ez átalakította a gazdasági együttműködés normáit és következményeit. A nukleáris világháború közvetlen veszélyét magában hordozó konfliktusgóc megszűnése és a hidegháború korának lezárulása nyomán a béketeremtés és békefenntartás feladatai a periféria térségeibe tolódtak át. A két vezető hatalom által fenntartott tömbfegyelem megszűnése megnyitotta az utat azon törekvéseknek, és bizonyos fokig lehetőséget is teremtett sok állam számára, hogy saját érdekeit és céljait helyezze előtérbe és érvényesítse az Egyesült Nemzetek Szervezetében, sőt azon kívül is. Ez a világpolitika kaotikus viszonyait is tovább bonyolította. Ebben, a hidegháború korszakát követő, jelentős változást hozó szakaszban az Egyesült Államok gyakorlatilag versenytárs nélküli hatalmi monopóliumának érvényesíthetősége szinte korlátlan és különösen döntő fontosságú lett az ENSZ-ben. George H. W. Bush amerikai elnök ebben a szakaszban tűzte ki célul az amerikai dominanciára épülő új világrend kiépítését. A kibontakozó időszakot egyes szakértők a liberális internacionalizmus globális győzelmeként jellemezték.1 Új remények fogalmazódtak meg a világszervezet keretei között is. Ezt tükrözték a 90-es években szervezett világkonferenciák is. Sok állam vezetője és a világközvélemény jelentős része is arra számított, hogy az emberi jogok globális érvényesítésre, a leszerelésre, a 20. század második felében felhalmozódott és tovább romló globális problémák kezelésére, a jelentősen megnövekedett szegénység csökkentésére, a globális környezet további romlásának megállítására, a gazdasági és társadalmi fejlődés gátjaivá vált szociális nyomor felszámolására, a gyorsan fejődő megavárosokban uralkodó egyre rosszabb életfeltételek okainak és következményeinek kezelhetőbbé tételére és más fontos kihívásokra közös erővel és amerikai támogatással kedvezőbb feltételeket sikerül majd teremteni. A világkonferenciákon az államok vezető képviselői egyrészt a közös érdekeket igyekeztek meghatározni, másrészt közös feladatokat fogalmaztak meg az adott területeken.

Jórészt a világkonferenciák reményeire és javaslataira épült, és új fejlődési szakasz megnyitása kezdeteinek is tekinthető az ENSZ fejlődésében az évezredfordulót ünneplő 2000-es millenniumi világkonferencia, amelyen az államok konkrét globális fejlesztési célok megfogalmazását kezdeményezték, és konkrétan is meghatározták ezek végrehajtásának globális és specifikus feladatait. Megfogalmazták a világszervezet szerepét is ezek végrehajtásának elősegítésében. Az új szakaszt nyitó, történelmi jelentőségű programját, a főtitkár, Kofi Annan We the Peoples: The Role of the United Nations in the Twenty-First Century című jelentésében terjesztette a világkonferencia elé (Annan, 2000).

A fenntartható fejlődési célok program előkészítése során, a világ minden térségében szervezett különböző konzultációkban az ENSZ rendszerének intézményei, tekintélyes politikusok, tudósok és sok millió ember képviseletében különböző civil szervezetek ezrei vettek részt. Az előkészítésnek ez az igen széles résztvevői köre példátlan volt az ENSZ addigi történetében. A programban integrálták a fejlődés politikai, gazdasági, társadalmi, környezeti dimenzióit, figyelembe vették a különböző érdekeket, a térségek és államcsoportok sajátos viszonyait. Áttekintették az alkalmazható eszközöket, amelyek a célok megvalósítását külön-külön és együttesen is segíthetik. Az SDG-program fő társadalmi, gazdasági és politikai céljai a szegénység valamennyi válfajának és dimenziójának megszüntetése a bolygón és az egyenlőtlenségek kezelése. Ide tartozik az éghajlati változásokkal összefüggő feladatok, a fenntarthatóbb életviszonyok kialakítása; erős, rugalmas és mindenkire figyelemmel lévő gazdaságok építése; békés társadalmak és erős intézmények kiépülésének elősegítése; a globális partnerségi program megújítása és ehhez megfelelő eszközök biztosítása; az SGD-vel kapcsolatos kötelezettségek, az egyetemes és a differenciált feladatok meghatározása. Nem korlátozódnak a kevésbé fejlett országokra, a világ valamennyi államát igyekeztek átfogni. Évenkénti részletes és globális beszámolásra kötelezték a világszervezetet az SDG-program megvalósulásának helyzetéről, problémáiról és az ezekkel összefüggő várható feladatokról. Ezek között különösen lényeges az SDG megvalósíthatóságát jelentős mértékben meghatározó, ún. Párizsi Megállapodás, Az Egyesült Nemzetek Éghajlatváltozási Keretegyezménye (UNFCCC) sorsa. Ennek „fordított hátat” az Egyesült Államok elnökének kezdeményezésére az egyezmény és a világszervezet gazdaságilag és katonailag legerősebb tagállama, az USA. Ezzel az ENSZ ismét új feltételrendszerrel került szembe.

A kérdésre részben válaszolt az ENSZ főtitkára, António Guterres. Fél évtizeddel az SDG „indítása” után, az ENSZ 75. évfordulójának esztendejében tartott első sajtókonferenciáját 2020 januárjában a következőkkel vezette be:

Ezzel szembeállítanak bizonyos, pontosan meg sem fogalmazott, illiberálisként jellemzett értékeket vagy a patriotizmus jelszavával ködösített nacionalizmust. Lényeges kérdés, hogy miképpen érvényesülnek ezek a különböző államok politikai gyakorlatában, és hogyan hatnak a világszervezet jövőjére?

A jövő szempontjából fontosnak tartom, hogy a 75. évforduló előkészítése során az ENSZ 74. közgyűlésén felszólaló államok vezetői és képviselői, valamint a Biztonsági Tanács 2020 januárjában, az Alapokmány 75. évfordulójáról emlékező ülésének résztvevői felszólalásaikban kifejezték támogatásukat az Alapokmány, ennek értékei és a világszervezet mellett. Lényegében még a hazájukban populista vagy szélsőségesen nacionalista elveket valló politikusok sem mertek nyílt nemzetközi fórumokon fellépni olyan szervezeti rendszer ellen, amelyik deklarált céljai között szerepel a béke fenntartása, valamint a törekvés arra, hogy bizonyos rendet alakítson ki egy alapjában kaotikus és zavaros világban, s amelyik továbbra is arra törekszik, hogy erősítse a Föld lakóinak biztonságát, javítsa életfeltételeit, védje jogait, és segítse azokat, akiket természeti eredetű vagy éppen emberek, embercsoportok által előidézett katasztrófák sújtanak.

Globális méretű megrázkódtatások sohasem zárhatók ki. A jelenleg ható vagy valószínűsíthető trendek esetén a világszervezetet és a multilaterális együttműködés folytatódását a megszűnés vagy a feloszlatás veszélye nem fenyegeti. A bonyolult globális viszonyok miatt nem lehet egyszerű és egyértelmű választ adni azonban arra a kérdésre, hogy különböző témákban és hosszabb távon vagy akár csak a következő tíz esztendőben, vagyis az SDG teljesítésének hátralévő évtizedében, hogyan alakítják az államok együttműködési politikájukat általában és különösen az ENSZ-ben.

Tisztában kell lenni avval, hogy nemzetközi szervezetekben és különösen az ENSZ-ben a tagállamok képviselői általában szívesen használják a szónoki emelvényeket államuk, politikájuk vagy saját maguk népszerűsítésére, mások támadására vagy az adott szervezet bírálatára. Egyrészt a szervezetek tagállamai jelentős, érdemi kérdésekben ritkán döntenek elszigetelten a multilaterális együttműködés hálózataiban. Erre még az USA is csak korlátozott mértékben képes. A döntések és állásfoglalások integrációs szervezetek, katonai szövetségek, vallásokhoz vagy más eszmékhez kötődő csoportosulások kereteiben formálódnak. Különböző világpolitikai, gazdasági társadalmi vagy környezeti témák körül az érdekelt államok között koalíciók alakulnak ki, vagy korábbiak esnek szét. Lényegében nem a közgyűlési szónoklatok vagy más megnyilatkozások alapján formálódik a világszervezet jövője. Másrészt hiba lenne figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az államok szerepe sajátos a politikai és katonai erő, a gazdasági hatalmi pozíciók és ezeket érvényesítő képességek jelentős átalakulásban lévő hierarchiájában, és ez befolyásolja a szervezetek munkáját és működésének feltételeit. Egyes demokratikus államokban bizonyos kérdésekben fontos a közvélemény szerepe is adott országok nemzetközi politikájában. Ezt gyakran elhomályosítják a nyilvánosság kizárásával kötött háttér-megállapodások vagy olyan csoportosulások közös igényei, mint a húsz vezető államból álló G20 csoport. Ennek a csoportnak a szerepe különösen jelentős a világszervezetben is. Tagállamaikban él a Föld lakóinak kétharmada. Ezekben az államokban állítják elő a világ államai összesített bruttó termékének (BNT) 90%-át, súlyuk a világkereskedelemben 80%, és a világ területének több mint felét foglalják el. Nélkülük a világszervezet nem lenne működőképes. A csoport a 2008-as világgazdasági válság nyomán a vezető hatalmak gazdaságpolitikáját volt hivatva koordinálni, és ezt több-kevesebb sikerrel meg is oldotta. Döntő szerepet játszott az ENSZ-hez közvetlenül nem kapcsolódó nemzetközi szervezetek szerepének összehangolásában is. A csoport tagjai jelenleg a világfejlődés szinte minden kérdésével foglalkozva határozzák meg a számukra legfontosabb témákat, és igyekeznek harmonizálni politikájukat. A 75. évforduló előkészítése kapcsán a G20 csoport támogatja a multilaterális együttműködést és ennek központi jelentőségű fórumát, a világszervezetet.

A G20 csoport döntései, javaslatai az ENSZ működésének szinte valamennyi lényeges területén igyekeznek befolyásolni az államokat. A csoport 2020-ban a soros szaúdi elnökség által előterjesztett, Realizing Opportunities for All című dokumentumban támogatta a világszervezet valamennyi lényeges programját s különösen a fenntartható fejlődés céljait. A Covid–19 nyomán ez már kiterjed a világ egészségügyi együttműködésére is. A G20 csoport tagjainak tényleges szerepét természetesen nem a soros elnök által előterjesztett dokumentumok, hanem a hatalmi viszonyok realitásai határozzák meg. Legutóbbi állásfoglalásuk kialakításában nem hagyhatták figyelmen kívül, hogy a 21. század jelenlegi szakaszában az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság, mint a második legjelentősebb hatalmi központ és mint a fő versenytárs és partner, ellentétei dominálnak általában és a világszervezettel kapcsolatban is.

Figyelemre méltó tény, hogy az USA és Kína szembenállásának következményei sem térben, sem pedig következményeikben nem annyira globálisak, és az ENSZ-ben sem olyan mértékűek még, mint a szovjet–amerikai hatalmi küzdelmeknek voltak. Hatalmi versengésük azonban egyre több területen, például a tudomány és technika terén, a piacokért és a tőkebefektetési lehetőségekért folyó küzdelemben globálissá szélesedett. Ha nem sikerül viszonyuk rendezése és a versengés kordában tartása, ennek következményei kihatnak szerepükre a világszervezetben is. Különösen fontos probléma lett a nukleáris fegyverzet globális ellenőrzésének, illetve korlátozásának terén a két ország viszonya. Mindkét államra jellemző marad a G20-ban is, hogy ha érdekeik úgy kívánják, figyelmen kívül hagyják a multilaterális fórumokat, beleértve az ENSZ Biztonsági Tanácsát is, és konfliktusaikban is előnyben részesítik a bilaterális rendezést vagy konfrontációt.

A hatalmi viszonyok szerepével kapcsolatban a multilaterális együttműködésre ható tényezők között a világszervezetben is sajátos és a jelenlegi globális politikai feltételrendszerben növekvő fontosságú szerepet játszik az Európai Unió, amely lényegében nem állam, hanem egyre több területen az állam szerepét és funkcióit betölteni képes vagy erre törekvő multilaterális csoportosulás. Tagjai a globális hatalmi-politikai struktúrában jelentős középhatalmak és kisebb államok, amelyek azonban közösen globális szereplők. Az EU nem tagja a világszervezetnek. Az ENSZ tagállamai különleges megfigyelői státust hagytak jóvá számára. Tagállamai nevében felszólalhat az ENSZ közgyűlésein. Az EU tagországai a világszervezetben azonban önállóan vesznek részt és szavaznak. Általában közös politika kialakítására törekednek az ENSZ napirendjén szereplő lényeges kérdésekben. Az Európai Unió a világszervezet legfontosabb partnere és legjelentősebb támogatója az ENSZ működésének gyakorlatilag minden területén. Értékrendje a világszervezet alapokmányára épült, és fontos résztvevője operatív tevékenységének. Néhány fontos szakosított szervezet ennek nyomán az államokkal egyenrangú tagnak tekinti. Az EU politikai súlyát és szerepét az ENSZ-ben több igen fontos tényező határozza meg a jövőben is. Ezek között tagállamainak együttes hozzájárulása a világszervezet költségvetéséhez, a békefenntartáshoz és különböző ENSZ-programokhoz globálisan meghatározó fontosságú az ENSZ számára. Politikai síkon az ENSZ működését is befolyásolják az USA-val, Kínával, Oroszországgal és más fontos államokkal fenntartott és sok fontos területen stratégiai fontosságú bilaterális kapcsolatai. Az ENSZ és a szakosított szervezetek számára is igen lényeges globálisan működő, tehát a világ szinte valamennyi problémájával foglalkozó és ezekre hatni is képes szupranacionális intézményrendszere és jogi keretei, az EU belső piacának mérete és szabályai, és természetesen globális jelentőségű az euró, valamint az EU közös kereskedelmi és versenypolitikájának rendszere. Az EU-tól és tagállamaitól függ döntő mértékben, hogy teljesíteni tudják-e a vezető államok az SDG-programban vállalt kötelezettségeiket.

A középhatalmak és a kis országok érdekei a világszervezetben, illetve a multilaterális együttműködés jövőjének alakításában nemcsak Európában, hanem a világ más térségeiben is kapcsolódnak valamelyik regionális integrációs szervezethez vagy specifikus célokra létrejött csoporthoz. Középhatalmak, Németország és Franciaország kezdeményezték az Alliance for Multilateralism elnevezésű „informális” csoportot a multilaterális együttműködés védelmére és támogatására. Ami a kis országokat illeti, a világszervezet tagjainak többségét ebbe a kategóriába sorolják annak alapján, hogy lakóik száma kevesebb tízmilliónál. Ez kb. száz államot jelent. Ez azonban félrevezető, mert például gazdasága, piaca, méretei alapján nem egy kis lakosságú állam „nagyobb”, mint valamelyik középhatalomnak minősített ország. A következő évtizedekben az ENSZ-ben a kis államok száma valószínűleg tovább nő, mert sok etnikai csoport igyekszik kiválni valamelyik többnemzetiségű államból, s önálló államot létrehozni. Ezek az országok továbbra is meghatározó mértékben kénytelenek támaszkodni a nemzetközi együttműködés lehetőségeire. Valószínű, hogy sajátos helyzetük és specifikus érdekeik nyomán különböző szervezeteket alakítanak a jövőben is, hasonlóan a legismertebb és legaktívabb csoportosuláshoz, a kis szigetállamok szervezetéhez, az Alliance of Small Island Stateshez Ezt a szervezetet olyan alacsony fekvésű államok hozták létre, amelyek többségének létét fenyegeti a tengerszint valószínűsíthető emelkedése. Nemcsak a kis államok problémája, de ezek kevésbé tudják elkerülni a polgárháborúkat, a diktátorok hatalomra jutását, és ezek kerülhetnek a legkönnyebben terroristák, banditák, szélsőséges irányzatokat képviselő politikai vagy bűnözői csoportok befolyása vagy irányítása alá. Lényeges kérdés az is, hogy a nemzetközi együttműködés szervezetei (ENSZ vagy például katonai szövetségek, regionális szervezetek) meddig tűrhetik a felelőtlen és a rendszer alapvető biztonsági és humanitárius érdekeivel szembeforduló politikai vezetők működését, akik országukat a nemzetközi együttműködést aláaknázó „bandita államokká” süllyesztve vezetik. A „szuverén egyenlőség” jogi védőszárnyai alatt egy ilyen kis állam könnyen és gyorsan a nemzetközi rendszer zavarkeltőjévé és a nemzetközi terrorizmus bázisává is válhat.

Az államok közötti egészségügyi együttműködés az egyik legrégibb a nemzetközi együttműködési rezsimek között. Kialakítása a globális közlekedési viszonyok technikai fejlődése nyomán a járványok terjedésének gyorsulásához és a háborúk jellegének megváltozásához kötődik. Sokan tekintik egyébként a mikrobák vándorlását és a világ nagy térségeire, esetleg több kontinensre is kiterjedő, általuk okozott járványokat a globalizáció kezdeteinek. Jól ismert az is, hogy a világjárványoknak a történelem során gyakran tragikus következményei voltak az országok vagy térségek társadalmi és gazdasági folyamatainak alakításában (Peckham, 2016). A globális egészségügyi együttműködés fő célkitűzése kialakulásának kezdetei óta a járványok nemzetközi terjedésének megakadályozása vagy korlátozása volt. A nemzetközi egészségügyi együttműködés alapjainak lerakása a 19. század közepén kezdődött, és néhány, a gyorsan fejlődő és bővülő nemzetközi kereskedelemhez és az utazásokhoz kapcsolódó járványos betegség terjedésének megakadályozására összpontosult. Olyan járványok, mint a pestis, a kolera, a fekete himlő és a sárgaláz veszélyessége és terjedésének gyorsasága megkövetelte az államok közös fellépését, és különböző megállapodásokat eredményezett, amelyek együttműködési rendszerré bővültek. A Nemzetközi Közegészségügyi Iroda (hivatalos francia neve Office international d’hygiène publique) volt a központi szervezete a világ első nemzetközi egészségügyi rendszerének. 1907-ben alapították, párizsi központtal és azzal a céllal, hogy felügyelje a karanténra és más szabályokra vonatkozó megállapodások betartását, kísérje figyelemmel ezek konkrét érvényesülését a kikötőkben és a hajókon. Kezdeményezte és adminisztrálta a többi közegészségügyi szerződést is. Az iroda a Népszövetség által létrehozott és más, korábban kialakított szervezetekkel és programokkal együtt a második világháború után beolvadt az ENSZ keretei közt létrejött Egészségügyi Világszervezetbe. A háborúk növekvő pusztításai és sérültjeik szaporodása nyomán, főként ezek ellátásának és védelmének elősegítésére alakult meg a 19. század közepén az egészségügyi rendszerben azóta is sajátos és továbbra is pótolhatatlan szerepet játszó nem állami szervezet, a Nemzetközi Vöröskereszt.

A nemzetközi egészségügyi együttműködés előmozdítására jelentős nemzetközi kezdeményezésekre került sor az első világháború után, amikor is sok ország egészségügyi rendszere gyakorlatilag összeomlott. Az egészségügy válságát mélyítette a 20. század első nagy világjárványa, a spanyolnátha. Súlyos problémát okozott a kolera és a tífusz gyors terjedése is. Megoldatlan volt az Európát és Ázsia egyes térségeit elárasztó hatalmas menekülttömeg ellátása is, amelyben különösen fontos szerepet játszott a Nemzetközi Vöröskereszt. Az államok az új nemzetközi szervezetnek, a Népszövetségnek keretében létrehoztak egy széles feladatkörű Nemzetközi Egészségügyi Bizottságot, és megalakították a Népszövetség Egészségügyi Szervezetét. Ez utóbbinak három központi feladata volt: kapcsolatépítés a nemzeti egészségügyi rendszerek között, a nemzetközi közegészségügyi együttműködés elősegítése és az egészségügyi témák összekapcsolása a Népszövetség más feladataival. Ez tulajdonképpen tanácsadás volt. Lényeges tevékenységet folytatott a szövetség járványügyi kutatóközpontja is, főleg Ázsiában. Létrehozták a szervezet oltóanyagokkal és bizonyos gyógyszerek szabványosításával foglalkozó, globális feladatokat ellátó központját is. Néhány ország, mint Lengyelország, Magyarország, Lettország és Finnország, Bulgária, Románia, Oroszország, Kína és több latin-amerikai ország egészségügyi rendszere jelentős mértékben szorult rá a Népszövetség intézményeinek támogatására. Ezek az intézmények több területen is együttműködtek a Nemzetközi Munkaügyi Irodával, az ILO elődjével, a Nemzetközi Statisztikai Intézettel és néhány globális tevékenységet folytató nem állami intézménnyel is. Több, specifikus feladatot ellátó nemzetközi bizottság is működött a hálózatban: a Nemzetközi Malária Bizottság, a Nemzetközi Opium Bizottság, az Álomkór Bizottság, a Lepra Bizottság stb. A járványok mérséklődése és csökkenése lehetővé tette, hogy a globális higiéniai viszonyok és különösen a falusi lakosság egészségügyi viszonyai, az élelmezési problémák egészségügyi összefüggései is napirendre kerüljenek. Ezeket „örökölte” meg az 1948-ban alakult Egészségügyi Világszervezet (WHO).

A 21. század jelenlegi szakaszában az Egészségügyi Világszervezet sajátos, egyidejűleg kettős szerepet tölt be az ENSZ rendszerében, ami központi intézménnyé tette a COVID–19 kapcsán is. A világ első számú közegészségügyi hatóságaként döntő fontosságú szerepet játszik a járványos betegségek megelőzésében, a kitört járványok jellegének, sajátosságainak feltárásában és az államok egészségügyi hatóságainak minél gyorsabb és pontosabb tájékoztatásában mindezekről, valamint a védekezés feladatainak kialakításában. Feladatai közé tartozik természetesen a járványok leküzdésének elősegítése és az ehhez szükséges szervezeti intézkedések, gyógyszerek, oltóanyagok fejlesztésének előmozdítása is. Másik fontos feladata az, hogy szervezőként szolgáljon, és fóruma legyen az államok közötti egészségügyi tárgyalásoknak, megállapodásoknak. Irányító testülete, a Világegészségügyi Közgyűlés, az ENSZ keretében a folyó globális egészségügyi problémákkal foglalkozó legmagasabb szintű nemzetközi fórum. Az egészség fogalmát a világszervezet teljes fizikai, szellemi és társadalmi jóléti állapotként határozta meg, tehát igen szélesen értelmezte. Ez sokkal többet foglal magában, mint a betegségnek vagy a fizikai gyengeségnek a hiánya (WHO, 1946). A definícióból is következik, hogy az együttműködési rendszer rendkívül széles bázisú, sokarcú hálózat, amelyben államközi szervezetek, intézmények, nemzetközi egészségügyi megállapodásokat adminisztráló titkárságok, magánszervezetek, civil szervezetek és fórumok, tudományos intézmények, regionális vagy specifikus egészségügyi témával foglalkozó intézmények működnek, és igen különböző feladatokat igyekeznek ellátni. Az egészségügyi ellátással kapcsolatos bizonyos nemzetközi kötelezettségek a 19. század óta beépültek a nemzetközi jogba is, és részben ennek nyomán az államok jogrendszerébe is (ilyenek például a járványügy, a fegyveres konfliktusok következményei és az államok kötelezettségei, a munkaegészségügy, a kereskedelem és a környezetvédelem vagy a menekültek egészségügyi ellátása). Az ENSZ keretében működő szinte valamennyi szakosított intézmény foglalkozik egyébként szakterületének egészségügyi összefüggéseivel. Ezek között különösen fontos a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organization, ILO) szerepe. Az államok egészségügyi programjai és a nemzetközi együttműködés konkrét feladatai központi szerepet foglalnak el a UNICEF (United Nations Children’s Fund, Egyesült Nemzetek Gyermekalapja) és az ENSZ más humanitárius szervezeteinek, valamint segélyszervezetének és a Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) és békefentartó szervezeteinek munkájában. A gyógyszerek és egészségügyi berendezések, valamint szolgáltatások fontossága jelentős szereplővé tette a rendszerben a Világkereskedelmi Szervezetet (World Trade Organization, WTO). A fejlődő országok egészségügyi rendszere fejlesztésének és anyagi támogatásának szükségessége sajátos központi szerepet adott a rendszerben a Világbanknak (World Bank). Ez nemcsak a finanszírozásban, hanem az adatszolgáltatásban, kutatómunkában, az egészségügyi intézmények fejlesztésében és a képzésben is igen lényeges. A multilaterális szervezetek közötti egészségügyi együttműködés továbbra is laza és esetleges Az ENSZ szakosított szervezetei között a WHO igényli a legátfogóbb együttműködést a tudományos élettel.

2020-ban, a 73. Világegészségügyi Közgyűlést megelőzően és a közgyűlésen is egyik lényeges téma lett a WHO politikai szerepe. Sajnálatos módon, a COVID–19-cel kapcsolatban tevékenységébe lényegesen durvább módon lépett be a globális geopolitika. Az Egyesült Államok és néhány más állam vezető politikusai egyebek között azzal vádolják a szervezetet, illetve vezetőjét, hogy Kína kérésére és befolyására nyilvánították nagy késéssel a COVID–19-et világjárványnak. A szervezet vezetése a fővádlóval, az USA-val szemben hiába bizonyította ennek valótlanságát. Hivatkoztak a szervezet jelentős eredményeire a SARS-, az ebola-, a TBC- és más járványok terjedésének korlátozása terén is. A WHO bírálatának a járványokkal kapcsolatos munkáján túlmenően azonban más okai is vannak. Hiányosnak tekintik munkáját az egyik döntő területen, az egészségügyi alapellátás fejlesztésében. Különösen kevésnek tartják a fejlődő országok egészségügyi alapellátásának fejlesztéséhez nyújtott politikai, szakmai és anyagi támogatását. A gyógyszerekkel kapcsolatban egyes államok és civil szervezetek azzal vádolják a WHO-t, hogy a minőséget, a termelést és terjesztést ellenőrző politikája és gyakorlata a nagy nemzetközi gyógyszeripari társaságoknak kedvez. Időnként olyan javaslatok is megfogalmazódnak, hogy a világ jelentős térségeiben az egészségügyi viszonyok romlása, a feladatok bővülése és növekvő komplexitása miatt is szükség lenne egy globális egészségbiztonsági szervezet létrehozására, amelyik képes lenne a globális egészségügy integráltabb és komplexebb kezelésére. Ennek létrehozására azonban globális szinten hiányoznak a reális politikai, gazdasági és tudományos feltételek. Valószínűtlen az is, hogy egy ilyen átfogó, globális szervezet hatékonyabban tudna működni, mint az ENSZ szakosított szervezetként működő és a jelenlegi globális egészségügyi együttműködési rendszer központi feladatait ellátó szervezete és a különböző nemzetközi együttműködési rendszerek hálózataihoz sokoldalúan kapcsolódó WHO.