Jelen tanulmány a retorikaelmélet egy új megközelítését kívánja vázlatosan bemutatni, amelyben a retorika verbalitástól elszakadó, azt megelőző vizuális-szenzuális természete rajzolódik ki. Az elmúlt fél évszázad retorikaelméleti konfliktusából kiindulva a „mély retorika” koncepciójának bevezetésével az írás arra törekszik, hogy felvillantsa a belülről megújuló retorika kulcsfogalmait a tudományág egy lehetséges új, vizuális-szenzuális paradigmájának keretében.

The paper aims to introduce a new approach to rhetorical theory that facilitates the quest for the non-verbal, that is, the visual-sensual in rhetoric. Through the discussion of pivots in recent rhetorical theorizing and the subsequent conundrum of the faculty, the visual-sensual capabilities of rhe­toric will be discussed to outline the possible paradigm of deep, thus a new, visual-sensual rhetoric.

A retorika mint diszciplína és gyakorlat tehát immár évszázados küzdelmet folytat a megítélés drámai kettősségével: a legfontosabb tudás és a túlhaladott, megvetett tudományág egyszerre érvényesnek látszó státuszával. Ha gyakorlatát illetik, szeretik azt hangoztatni: „action, not rhetoric!”, kifejezve, hogy a tett nem rokona a retorikának. Utóbbi csupán megtévesztően helyettesíti a cselekvést, a gyakorlatot, de nem válik részévé: elfed, és nem elvégez. A retorika a hétköznapi nyelvhasználat szerint manipulál és szórakoztat ott, ahol gondolkodni, mérlegelni, cselekedni kellene. Ha tudományosságáról van szó, akkor gyakorta tartják komolytalannak, tekintettel arra, hogy „a retorika ugyan mindenütt fellelhető, mégis híján van egy olyan összefogó elvnek, amely használatának sokirányúságát egybe rendezheti – természete szerint hiányzik belőle az egység” (Meyer, 2017, xiii.). Egyúttal a „betű hidegségével” is harcol. Mivel alapvetően a nyelvi meggyőzés eszközeként funkcionál, így csak az utóbbi egy évtizedben fedezték fel újra a képek, a képiség számára (Foss, 2008; Ott–Dickinson, 2009; Hawhee, 2011; Gries, 2015).

Ma egyetlen retorikai tárgyú cikk szerzője sem engedheti meg magának, hogy ne reflektáljon ezekre a problémafelvetésekre, és ne vállaljon valamilyen álláspontot azzal kapcsolatban: ér-e, és vajon mennyit és mire vonatkozóan a retorikai „műveltség”, úgy is mint tudományos gondolkodás és úgy is mint gyakorlat? Az önreflexió szükségessége pedig gyakran együtt jár a retorika újradefiniálásának, újraértelmezésének ambíciójával, az új retorikák születésével, kihasználva a két és fél ezredes, sokrétegű tudományág gazdagságát. Jellemzően kétféleképpen történik az újraértelmezés: az alkalmazás útján, amikor a retorikai rendszert egy új területre vonatkoztatják (például képek: vizuális retorika), illetve újrafelfedezéssel – a fakultásban már meglévő, a diszkussziókban eddig kevésbé megjelenő elemek megvilágításával. Jelen tanulmány az utóbbi megközelítéssel dolgozik. Célja, hogy azonosítsa a retorikai elmélet azon kulcsfogalmait, amelyek újrakeretezhetik a döntően szövegtudománynak tekintett diszciplínát. Alapkérdése, hogy melyek azok a jellemző és lehetséges szinergiapontok, amelyek az/egy új retorika jövőbeli potenciálját és multidiszciplináris kapacitását megerősíthetik. Alapállítása, hogy a diszciplína csak akkor állhatja ki az idő próbáját, és menekülhet meg saját „avíttságától”, ha feltárjuk benne a nyelvin túlmutató, az érzékelés és kommunikáció sokféle csatornáját szolgáló, eredeti koncepciókat. Olyan keretet kíván tehát vázlatosan előrajzolni, amely lehetővé teszi a retorika „szenzuális”, új paradigmájának megerősödését.

A következő három rövid alfejezetben elsőként az új retorikai elmélet legutóbbi fordulópontjaira, majd az ezekből következő problémákra, végül a retorika vizuális-szenzuális adottságaira térünk ki.

Amint James Boyd White fogalmazott 1985-ben: „A retorika – abban a kiterjesztett értelemben, ahogy én beszélek róla – azzá a központi tudományággá válhat, amelyet olyan régóta keresünk.” (White, 1985, 688.) Harminc évvel korábban, többek között az előbbi álláspont inspirációjaként jelenik meg Chaïm Perelman és Lucie Olbrechts-Tyteca Traité de l’argumentation – la nouvelle rhétorique (1958, angol fordításban 1969) című korszakos műve, illetve ugyanebben az évben Stephen E. Toulmin The Uses of Argumentje (1958).

Mindkettő része annak az új retorikai projektnek (Crosswhite, 2010), amely az érvelést társas, gyakorlati módszernek tartja, a tudatok találkozójának, és nem formális logikai eljárásnak. Perelman és Olbrechts-Tyteca munkája fényt derít a retorikai érvelés specifikumaira, és leírja a hétköznapi érvelések elméletét és gyakorlatát. Ennek kapcsán kiemeli a közönség szerepét, állítva, hogy minden érvelés egy adott közönség viszonyában valósul meg (Perelman–Olbrechts-Tyteca, 1969, 5.). Ráirányítja egyúttal a figyelmet a ’jelenlét’ fogalmára és fontosságára. Jelenléten a szerzők azt az eljárást értik, amellyel jelenlévővé, láthatóvá, mintegy érzékelhetővé tesszük beszédünk tárgyát. A jelenlét az élénk kifejezés eszköze, és mint ilyen, rendkívül fontos az érvelés szempontjából, hiszen a szemléltető erő alkalmazásával a hallgatóság számára kiemeli a fontos vonatkozásokat, irányítja befogadó észlelését és figyelemfókuszát. Amint Perelman és Olbrechts-Tyteca fogalmaznak:

„A hatásos elbeszélés, amellyel a hallgató tudatára gyakorlunk benyomást nem csupán az azonnali cselekvést célzó érvelésben elengedhetetlen, hanem abban az argumentációban is, amellyel a gondolkozást egy adott irányba kívánjuk terelni, hogy egy bizonyos értelmezési keretet kiterjesszünk.” (Perelman–Olbrecths-Tyteca, 1969, 142.)

Az Új retorikában újra felfedezett jelenlétnek – Louise A. Karon (1976) összefoglalása szerint – öt funkciója és hatása lehet:

Nagy retorikán azt az elméleti megközelítést értjük, amely szerint „minden, vagyis virtuálisan minden leírható »retorikusként«” (Schiappa, 2001, 260.). A nagy retorika tehát a retorikai elmélet kiterjesztését és popularizálását jelenti: a retorikai fordulat realizálódását a tudományokban és a jelenségek tudományos értelmezésében, a diszkurzív jelenségekben. A nagy retorika mindenütt jelenlévő, globális paradigma, amely az emberi-társas létezés valamennyi dimenziójában érvényes lehet.

Ezzel ellentétben, a kis vagy kicsi retorika a nyelvi elemek és műveletek rendszere, amelyekkel szövegeket és érveléseket hozhatunk létre; eszköztár és eljárásrend. A nagy és kis retorika léte és a két felfogás közötti ellentétek abban az eszmecserében kristályosodtak ki, amelyet Pilip Parameshwar Gaonkar (1990) a retorikai fordulatról írt kritikai esszéje indított el. Gaonkar (1990, 1993) megítélése szerint a retorikát vagy a meggyőző szövegkészítés jól elhatárolható gyakorlataként definiáljuk, vagy egy olyan átfogó, mindenre vonatkozó gondolkodásmódként, amely mint ilyen alaktalan, saját identitás nélküli. Utóbbi esetben a retorika az emberi állapot valamennyi dimenziójára kiterjeszthető pervazív, de egyben parazitikus tudományág. Előbbi, vagyis a kis retorika képviselői, Gaonkart beleértve, a klasszikus retorikai tudás visszaállítását, a retorika tudományos-gyakorlati jellegének újbóli pontos elhatárolását sürgetik, és úgy vélik a nagy retorika voltaképpen egy járvány, amely „aláássa a retorika mint szituatív gyakorlati tudomány önképét” (Gaonkar, 1993, 292.). A nagy retorika művelői ugyanakkor a retorikai hagyomány újraértelmezését, a retorikatudomány átalakítását, a retorikai műveltség alkalmazási körének jelentős bővítését, a retorika mint általános diskurzustudomány felfogását kezdeményezik. Míg utóbbiak a tudományág történeti bőségével érvelnek, előbbiek visszakövetelnék formális rendezettségét, és a „si omnia nulla” tételét használják a „nagyok” ellen.

A nagy és kis retorikák közti feszültséget feltehetően nem a bármelyik melletti állásfoglalás csökkentheti. Ellenkezőleg, olyan megoldás szükséges, amely se nem korlátozza, se nem bővíti a retorika mozgásterét, amely nem becsüli sem alul, sem túl a patinás tudományág lehetőségeit. A nagy retorika szerint a retorika mindenre vonatkozik, a kis retorika szerint csak az érvelő szövegekre. Ugyanakkor a klasszikus tudomány számos olyan elméleti és gyakorlati elemet tartalmaz, amelyet mindkét megközelítés figyelmen kívül hagy. A két paradigma szembeállítását tehát egy harmadik bevezetésével kezelhetjük – a mély retorika (vö. Cross­white, 2013) felfogásával. Mély retorikán azt a tudományos perspektívát értjük, amely nem a retorikai alkalmazás korlátozásában vagy bővítésében látja a diszciplína jövőjét, hanem a retorikán belül újabb, az uralkodó retorikai kánonokban elsikkadó elemek feltárásában, hangsúlyossá tételében. Jelen tanulmány a mély és ennek révén új retorikai felfogást a diszciplina vizuális-szenzuális vonatkozásában törekszik megragadni, szakítva azzal a kis retorikai alaptétellel, mely szerint a retorika kizárólag a meggyőző beszéd tudománya. A következőkben azokat az alkotóelemeket mutatjuk be röviden, amelyek létrehozhatják az új retorika mint mély retorika elméleti keretét (lásd a kis, nagy és mély retorikákat kulcsfogalmaik szerint bemutató, összevető 1. ábrát).

 

Kennedy számára a retorika nem kizárólagosan fizikai energia, sokkal inkább a tapasztalásból és kódolásból, a közönség figyelméből létrejövő erő (Kennedy, 1992, 2.). Későbbi, általános retorikáról szóló tanulmányában a retorikai kód univerzális elveit fekteti le (Kennedy 1992, 4–14.). Valamennyi a retorika elsőségéről szól: a retorika megelőzi a beszédet, az írást, az intencionalitást. Az ötös retorikai kánon (feltalálás, elrendezés, kifejezés, memória, előadás) sorából az előadás megelőzi a többit – a retorika tehát mindenekelőtti, tekintve, hogy a természet hatással bíró jelensége. Kennedy energiadefiníciójának egyik sarokpontja, hogy ez a hatóerő nem köthető csupán a nyelvi kifejezéshez, annál sokkal általánosabb és egyetemesebb. Ebből pedig kibontható a retorika szenzuális, vizuális, szomatikus természete is.

Az energiával párhuzamosan az utóbbi évtized klasszikus retorikai kutatásaiban ismét hangsúlyosabban jelenik meg a kairosz fogalma. A kairosz az idő antik felfogása, a retorika időzítése, amely nem mennyiségi, hanem minőségi jellemző; és amely abból indul ki, hogy a „diszkurzív helyzetek minősége, kialakulása és lefolyása kevésbé időbeli terjedelmükön, mintsem a bennük működésbe lépő erőkön múlik” (Hawhee, 2004, 66.). A kairosz koncepciója a racionális logika elvont elvei helyett a kialakuló társas szituációra vonatkozó tudatosságot, a bennfoglaltságot, jelenlétet érvényesíti – az adott közösségben és pillanatban való teljes részvételt. Voltaképpen tehát a kairosz a lehetőség, amelyet a kommunikátor észrevesz, és amelyben a retorika mint energia működésbe léphet. Debrah Hawhee (2004, 2011, 2015, 2017) egyike azoknak a klasszika-filológusoknak, akik a retorika eredeti antik szövegeiből emelnek ki sokáig félreértelmezett vagy elhanyagolt fogalmakat, megközelítéseket. Meggyőződése szerint – összecsengve Kennedy energiameghatározásával – a retorika mindig is elsősorban az érzékekhez, az érzékeléshez, a látáshoz kapcsolódott. Munkáiban egyértelművé teszi, hogy a retorika eredetileg a teljes személyiség testi és diszkurzív kifejezésének egysége volt, a retorikai gyakorlat célja pedig az, hogy a „láthatót a megfogalmazhatóval” (Hawhee, 2004, 163.), az érzékelést a tudással, majd a beszéddel összekapcsolja. „A látás és a beszélés együttesen működtek a kifejezésben” (Hawhee, 2004, 163.), jegyzi meg ugyanott Debra Hawhee, hozzátéve, hogy az ókori athéni kultúrában a retorika feladata volt, hogy az érzékeléssel, látással befogadott világot reaktualizálja a beszéddel. Amint Daniel Heller-Roazen megerősíti, „a régiek keveset beszéltek a tudatosságról és igen sokat az érzékelésről” (Heller-Roazen, 2007, 21.), a retorikában is (Hawhee, 2017). Az eredeti retorika, ezek szerint, nem elsősorban a beszédszöveg készítésének eszköztára volt, hanem a helyzetet, a hatóerőt, az érzékelést, majd a képzeletet összekapcsoló művészet. John Poulakos és Steve Whitson a retorika szenzoriális elméletéről írt tanulmányukban így fogalmaznak: „ez a retorika figyelembe veszi a testet és annak érzékszerveit, számol velük és vonatkozik rájuk; az episztemikus retorika ugyan törekszik meghaladni az érzékeket, de nem képes rá” (Whitson–Poulakos, 1993, 132.).

Az energia, a kairosz, az érzékek bevonása egy olyan diszkussziót nyithat meg, amely a retorika egy rég elfeledett instrumentalitását; a vizuálist, a szenzuálist illeti. Előttünk áll a „retorikai szenzórium” (Hawhee, 2015), hogy belépjünk, és (újra) felfedezzük alkotó elemeit. Közöttük a phantasiát, a beszélő azon belső képességét, amely a képzeletet a gondolkodást és az emlékezetet összekapcsolja, az ingeniumot, azt a kreatív erőt, amely a világgal való találkozás, a figyelem és a kifejezés sajátja, az enargeiát, az élénk, láthatóvá tevő kifejezés ókori fogalmát, az ekphrasziszt, a hallgatóság szeme elé hozott-idézett leírást vagy a retorikai memorizálás képeken és helyeken alapuló, komplex rendszerét (Aczél, 2017, 35–36.). Valamennyi fogalom része volt a klasszikus retorikai elméletnek, újrafelhasználásuk pedig új dimenziókat nyithat a retorika tárgyalásában. Olyan új dimenziókat, amelyeknek feltétlen összetevője a vizuális-szenzuális, és amelyek nem elsősorban tágítják, hanem elmélyítik a retorikáról való tudásunkat; elvezetnek a mély retorikához.