Ha Heinrich Hertz nem fedezte volna fel a rádióhullámokat, ma nem lenne többek között mobiltelefon. Ha Alexander Fleming nem fedezte volna fel a penicillint, most nem tudnánk gyógyítani a bakteriális fertőzéseket, és biztosan nem így alakultak volna a 20. század demográfiai viszonyai. Albert Einstein relativitáselmélete nélkül ma bajosan tudnánk GPS-t használni. Ha a Curie házaspár nem a radioaktivitás kutatásának szenteli az életét, most nem lennének atomerőműveink. Álljunk itt meg egy pillanatra! Vajon a radioaktivitás felfedezése csak az atomerőművek miatt „érte meg”, vagy azért is, mert így megtudhattuk a kőzetek korát és a dinoszauruszok kipusztulásának időpontját? Utóbbi – jelenlegi ismereteink szerint – nem feltétlenül „hasznos”, csupán „érdekes”, és legalábbis a mi véleményünk szerint fontos is.

Ha az élővilág oldaláról közelítjük meg az alapkutatás problémakörét, akkor azt mondhatjuk, hogy jelenleg kb. 1,2 millió eukarióta élőlényt (állat, növény, gomba stb.) ismerünk, és a legutóbbi becslés szerint még nagyjából további 8,7 millió (!) vár felfedezésre. Ez azt jelenti, hogy a Földet benépesítő fajok majdnem 90%-a ismeretlen a tudomány számára. Hogy lehet ezt beépíteni az alapkutatás-alkalmazott kutatás tengelybe? Természetesen kreatívok vagyunk e téren: (i) Azért kell például ormányosbogarakat kutatni, mert sokuk mezőgazdasági kár­tevő, és az azonosításuk rendkívül fontos az ellenük való védekezésben. (ii) Azért kell kérészeket kutatni, mert a vízminősítésben jelentős a szerepük. (iii) Azért kell méheket és lepkéket kutatni, mert ők porozzák be a virágokat, melyekből gyümölcsök lesznek. (iv) Azért kell a növények természetes elterjedését kutatni, mert így gyorsan felismerjük egy-egy idegenhonos faj felbukkanását, mely akár magas egészségügyi kockázatot is magában hordozhat (például parlagfű)… és a sort még sokáig folytathatnánk.

Alapvető kérdés azonban, hogy vajon tényleg azért kellene a minket körülvevő természetes sokféleséggel és törvényszerűségekkel foglalkozni, mert valamikor majd az így nyert eredmények fizikailag jobbá tehetik az életünket? Tényleg ennyire „technokrata” módon kellene hozzáállni ehhez a kérdéshez? Természetesen nem azt kívánjuk sugallni, hogy a fenti érvek valótlanok, inkább azt, hogy fordítva ülünk a lovon, ha a felfedező kutatást kizárólag a gazdasági hasznosság irányából közelítjük meg. Az ismert fajok túlnyomó része nem használható élőhely-minősítésre, nem kártevő, vagy nem hajt hasznot, azaz jelenlegi korlátozott ismereteink szerint „mindegy”, hogy ismerjük őket, vagy nem. Az alapkutatás célja és értéke azonban nem korlátozódik az alkalmazott kutatás kiszolgálására, még akkor sem, ha a közbeszéd ezt próbálja elhitetni velünk az utóbbi időben. Nyilvánvalóan minden tudományágnak részét képezik olyan kutatások, melyek előbb-utóbb hasznosulnak, és olyanok is, amelyek nem. A sokak által hangoztatott „praktikus” gondolatmenetből azonban egy fontos dolog hiányzik, ez pedig a körülöttünk lévő világ megismerése és megértése iránti jogos és indokolt emberi igény. József Attila költészetének tanulmányozása, a honfoglaló magyarok életének megismerése, az ismeretlen fajok leírása nem azért fontos, mert gazdasági haszna van, pénz valószínűleg nem lesz belőle. A nemzeti múltunk, művészetünk és világunk jelenségeinek megismerését nem gazdasági szempontból kell megítélni.

A 19. század közepéig–végéig a felfedezéseket jellemzően a gazdag, felvilágosult magánszemélyek adományai katalizálták, illetve számos jómódú ember hobbiként űzte a tudományt. Az expedíciós hajók főleg nemesfémek és fűszerek után kutattak, de odafelé befért egy-egy természetbúvár, a visszatérő rakományba pedig pár kitömött madár, lepréselt növény, törzsfőnöki fejdísz és néhány szép lepke is. Manapság a tudomány erre nagyon korlátozott mértékben számíthat. Lássuk be, ma már ritkán látunk tehetős üzletembereket, akik szabadidejükben lepkéket gyűjtenek, vagy a Hold krátereit vizsgálják. Másrészt be kell látnunk, hogy a tudomány megváltozott. A rohamosan bővülő ismeretek további kiterjesztéséhez már nem elegendő a tudomány magányos hobbiként való űzése. Az előrehaladás teljes állású, elkötelezett kutatókat kíván, akiknek egyre gyakrabban kell megküzdeniük komplex problémák megoldásával, ennek érdekében pedig sokszor csoportokba kell tömörülniük, és együtt kell dolgozniuk. A fenti okok miatt a mai alapkutatóknak az állam által szétosztott adóforintokért kell versengeniük. A modern pályázati rendszert lehet kritizálni, hiszen iparszerű és termelésalapú lett. Nem támogatja például az elmélyült, hosszú távú kutatást a rövid időléptékben számolt, nagymértékben megnövekedett publikációs kényszer miatt. Mégis, a tudományon belüli kiválóság, a nemzetközi szinten jegyzett kutatások díjazása egy olyan rendszert teremtett világszerte, mely hatékonyan képes segíteni környezetünk megismerését.

A kutatás költséges tevékenység, bár minden relatív. A hazai rendszer még a nemzetközi szinten mérsékeltnek mondható támogatással is kiemelkedően teljesít. A megszerzett tudás gazdaságilag vagy hasznosul, vagy nem. Ezt el kell fogadnunk, ez a tudomány természete. Ha a tudás ily módon nem hasznosul, akkor sem „haszontalan”, az emberiség szellemi örökségének részét fogja képezni. Nekünk, kutatóknak ezt jobban kell hangsúlyoznunk. A felfedező kutatást meg kéne szabadítani az innováció és a gazdasági hasznosság értelmetlen és állandó kényszerétől, és úgy kellene rá tekinteni, amire elsődlegesen való: a tudásunk gyarapításának eszközére. A társadalom jogos igénye az, hogy a kutatóknak hozzá kell járulniuk az életminőség javításához az adóforintokért cserébe. Ez viszont nemcsak a rákgyógyítást és a műholdas tévét jelenti, hanem – legalábbis előremutatóan gondolkodó, nemzetközi szinten intellektuálisan versenyképesnek maradni kívánó társadalomban – azt is, hogy tudjuk, milyen a klíma a Marson, hol a magyar helye a többi nyelv között, milyen madár énekel a kertünkben, és hogy működik egy hangyakolónia.