Az állam-egyház viszony kialakítása nemzeti sajátosságokhoz kötődik, sem egyetemesen, sem regionálisan elfogadott általános mintája nincs. Nézőpont kérdése, hogy egy közös európai modellről beszélünk-e, melynek alapelve a semlegesség, és csak részletszabályai eltérőek, vagy a vallási közösségek jogállása, az oktatásügy, a finanszírozás, a házasságjog és egyéb kérdések eltérő szabályozása alapján mégis elismerjük, hogy különböző európai modellek érvényesülnek, amelyek azonban sok szempontból konvergenciát mutatnak. Európában az államegyházi berendezkedéstől a laicista elválasztásig a legkülönbözőbb megoldások élnek egymás mellett. A vallásszabadságot rögzítő európai normák és a hozzájuk kapcsolódó joggyakorlat ezt a sokféleséget a közelmúltig nem korlátozták. A vitathatatlan konvergencia ellenére alapvető irányultságukat tekintve négy modell különíthető el Európában, melyek néhány indikátor mentén jellegzetes különbségeket mutatnak: az államegyházi modell (Anglia vagy Dánia), a kapcsolódó modell (Németország), valamint az elválasztás laicista (Franciaország), illetve együttműködésre nyitott (Olaszország) modellje. A társadalom szekularizációja ellenére a vallás az egyén és a közösségek identitásának meghatározó tényezője maradt, és az identitás szerepének növekedése a vallási kérdések szerepét ismét felértékeli.

 

 

Church-state relations are determined by national traditions. There is no universal or regional pattern in this field. Some may say that all European countries follow a model determined by state neutrality and only particular details are different. Others recognize the differences of various models based on the different legal status of religious communities, their role in education, marriage law or their funding. Different models, however, show a kind of convergence. From state church systems to a laicistic separation of church and state highly different models of church-state relations coexist in Europe. European law and jurisprudence have not affected this diversity until recently. Notwithstanding a kind of undeniable convergence in Europe, indicators permit the distinction between a state church model, a coordination model as well as a model of laicistic separation and a kind of separation that is open for cooperation. Despite tendencies making societies more secular, religion has remained a determinative factor of the identity of individuals and communities. As the role of identity is on the rise religious issues also need more attention.

 

 

 

 

 

Az állam és az egyházak viszonya minden európai országban másként alakult. E sokféleség védelmében született meg az Unióban az Amszterdami Szerződéshez csatolt nyilatkozat 1997-ben, mely szerint: „Az Európai Unió tiszteletben tartja és nem változtatja meg az egyházak és vallási egyesületek vagy közösségek tagállamokban meglévő státuszát. Az Európai Unió hasonlóan tiszteletben tartja a filozófiai és nem-vallási szervezetek státuszát is.” Az állami egyházjogot (Ádám, 2000) nagymértékben az egyes államok felekezeti-történelmi viszonyai alakították – e hagyományok megváltoztatására nem törekedhet az Unió. Az Európai Konvent e nyilatkozatot beemelte volna az alkotmányos szerződésbe. Az egyházügyi szakasz az alkotmányszerződés kudarca után is figyelemre méltó karriert futott be: a Lisszaboni Szerződés értelmében az Európai Közösséget létrehozó szerződés helyébe lépő Szerződés az Európai Unió működéséről 16C. cikkeként lépett hatályba. Természetesen az Unió minden tagállama az Európai Emberi Jogi Egyezménynek (a továbbiakban: Egyezmény) is tagja, azaz a nemzeti különbségek az emberi jogok általános tisztelete és közös értelmezése keretei között érvényesülhetnek.

 

 

Az államegyházi berendezkedés valamennyi érintett európai országban történelmi örökség, és nem az elmúlt évtizedek terméke. Forrása tehát nem az ezekre az államokra – Anglia kivételével – jellemző nagy fokú felekezeti egység, hanem csupán a hagyományokat tisztelő, szerves fejlődés.

 

 

Az állam és az egyház radikális elválasztására először Európán kívül, de nyilván európai eszmék és történelmi tapasztalatok hatására, az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának 1791. évi, 1. kiegészítése révén került sor: az „Alapító Atyák” – a bevándorlók Óvilágban üldözött felekezeti kisebbségeként szerzett tapasztalatai alapján – a vallásszabadság biztosítékát látták az egyház intézményesítettségének tilalmában. E tilalom eredetileg – egészen az Alkotmány 1868. évi 14. kiegészítéséig – csak a szövetségi törvényhozót kötelezte, így nem érintette a több tagállamban kialakult államegyházi berendezkedést. Utóbb ebből az alkotmányi tételből építette föl a Legfelső Bíróság az „elválasztás falát” (wall of separation), melynek gyakorlati tartalma abban áll, hogy állam vagy állami szerv – a vallás szabadságának megóvása végett – nem részesíthet támogatásban semmilyen vallást. Ugyanakkor az állami életet körülveszik a vallási jelképek, a vallásos jellegű eskün és az állami szervek működéséhez kapcsolódó imádságokon, fohászokon túl gyakran vallásos jelleget ölt a hazafiság kifejeződése is. Az elmúlt évtizedekben az „elválasztás fala” talán alacsonyabbá vált, így mára az Amerikai Egyesült Államok sokrétű közvetett támogatásban részesíti a vallási közösségeket, illetve intézményeiket (például átfogó adókedvezmények formájában vagy az egyházi iskolák közvetett támogatásával). Mindenestre az intézményesítés tilalmával és a vallásszabadsággal kapcsolatos jogi helyzet korántsem egyértelmű, amit jól mutat az is, hogy ezek az ügyek a Legfelső Bíróságon általában 5:4-es többséggel dőlnek el, és így a gyakorlat gyakran változik (Paczolay, 1995).

 

 

Közép-Európa német nyelvű államaiban, Németországban, Ausztriában (és Svájc német nyelvű kantonjainak egy részében) az államegyháziság és a radikális elválasztás között átmenetet megvalósító modell fejlődött ki, melyet gyakran „koordinációs” modellként határoznak meg. Az állam és az egyház viszonyát a kapcsolódás szóval lehet leginkább jellemezni. A modell sarokköveit egyfelől az államegyháziság tagadása, másfelől az elválasztás helyett a bevett egyházakkal való együttműködés hangsúlyozása jellemzi. Az irodalom többsége arra az álláspontra helyezkedik, hogy bár a német állam semleges és világi, az alkotmányozó nem döntött az elválasztás mellett, azaz az államegyház alkotmányi tilalmából csak az intézményes összefonódás tilalma következik (Hollerbach, 2001). Közép-Európa német nyelvű államaiban a közjogi jogállást élvező népegyházakkal az állam sok területen együttműködik, és „kulturális felelősségének” keretében támogatja őket, szem előtt tartva a történelmi folytonosságot, és lehetőség szerint megőrizve a korábbi korszakok intézményeit és megoldásait. Az állam előzékenyen viszonyul polgárai vallási igényeihez, az egyházak önállóságát cizellált jogi megoldásokkal védve, így az állami egyetemekre integrált teológiai felsőoktatás esetében vagy az egyháztagság állami nyilvántartásakor.

 

 

Dél-Európa „latin” országaiban az állam és a katolikus egyház a liberális eszmék hatására, a „szabad államban szabad egyházat” jelszavával a 19. század végén elválasztásra került. E folyamat akkor az egyház heves ellenállását váltotta ki. Míg Portugáliában a Salazar-rendszer fönntartotta az 1911-ben végrehajtott elválasztást, addig a 20. század első felében Olaszországban és Spanyolországban a jobboldali rendszerek visszaállították a katolikus egyház államegyházi státuszát. A II. vatikáni zsinat után az egyház kezdeményezésére, megállapodásokban, kifejezett egyetértésben került sor az államegyháziság felszámolására, ekként különbség van „jóindulatú” és „rosszindulatú” elválasztás között. Az állam változatlanul számol a korábbi államegyház meghatározó súlyával, és nem zárkózik el az együttműködés elől sem. Ezen együttműködés jellemző jele a két fél önállóságának kölcsönös elismerésén alapuló megállapodásos szabályozás, így Spanyolország esetében az alkotmányozással egy időszakban, 1976-ban aláírt és 1979-ben megerősített megállapodáscsomag, Olaszország esetében pedig a lateráni konkordátum átfogó módosítása 1984-ben.

 

 

Az elmúlt évtizedekben általános fejlődési irányként figyelhető meg a végletek közeledése (Robbers, 2005), és ebben az Európai Emberi Jogi Bíróság gyarapodó esetjoga is szerepet játszik. Ahogy az államegyházi berendezkedést őrző országok ma már az individuális vallásszabadság hatékony biztosítása révén, összefonódásaik ellenére is alapjaikban világnézetileg semlegesnek tekinthetők, úgy a szeparációs rendszerek egyházellenes beállítottsága is vesztett indulataiból. E folyamat természetesen kétoldalú, az elmúlt évtizedek szekularizációs folyamatainak előrehaladása nyomán ma jellemzően nem a vallási-felekezeti erővonalak mentén sorakoznak fel a fő érdekcsoportok. A vallás azonban az egyén és a közösségek önazonosságának meghatározó tényezője maradt, és az identitás szerepének növekedése a vallási kérdések szerepét ismét felértékeli.