Az emberi elme megismerő rendszere mindig is a klasszikus filozófia alapvetéseitől kezdve a tudományos megközelítések központi kérdése volt. Ugyanakkor e rendszer bámulatos kibontakozása, a megismerés fejlődése a pszichológia megalapozásával vált kutatási területté. A pszichológia sajátos tudomány, hiszen naiv változatát mindenki gyakorolja. Ezért különösen fontos, hogy előrehaladásáról, új eredményeiről a szélesebb közönség is tudomást szerezzen. A fejlődés menetének, variabilitásának, tipikustól való eltérésének leírása önmagában hozzájárul az emberi viselkedés megértéséhez, ám éppen a naiv ismeretek és a tudományos ismeretek kölcsönhatásából született meg az az igény, hogy maga a fejlődés mozgatórugói, alapvető mechanizmusainak megértése váljon a kutatás és elméletalkotás tárgyává a célból, hogy a már kibontakozott megismerő rendszer építőköveit, elemeit közelebbről láthassuk. A fejlődés útjának megértése ablakot nyithat az emberi nemre specifikus képességek azonosítására, leírására. Így jobban beláthatjuk magát a viselkedésszervezés egészét (Piaget, 1962; Karmiloff-Smith, 1995; Pléh, 2010).

A megismerés fejlődésének egyik visszatérő kérdése: mi az a tudás, képesség, amely a biológiai örökségünk része, s mi pedig az, ami a környezet támogató jelenlétének és az ennek hatására gyűlő egyéni tapasztalatnak a hozadéka. E mély vita kapcsán ma már elfogadott, hogy az ismeretek mindkét forrása szükséges a tudás kiépítéséhez. Ez azt jelenti, hogy a tanulást előnyben részesítő nézetek is elismerik, hogy feltételezni szükséges velünk született elemi tanulórendszereket, melyek elsősorban a környezetben előforduló információ hatékony kiválasztására, szűrésére szolgálnak. A nyitott kérdés a jelenleg uralkodó, a megismerés fejlődésére vonatkozó modellekben az, hogy mennyire gazdag, tartalmakkal felszerelt vagy sem az előfeszített megismerő rendszer (Karmiloff-Smith, 1995; Spelke, 2000; Carey, 2011).

A kurrens fejlődéspszichológiai kutatások célja, hogy a legutóbbi évtizedek modern módszertani vívmányai segítségével finomítsa, újraértelmezze és közérthetően bemutassa, milyen területeken feltételezhetünk már alapvető ismereteket és különleges tanulási mechanizmusokat a legkisebbeknél. Ebben a tematikus gyűjteményben a terület hazai, nemzetközileg elismert kutatóműhelyei nyújtanak összefoglalót az általuk végzett kísérleti munkákról, melyek a megismerés különböző alapterületein mutatják be, hogy milyen információkat gyűjt a fejlődő, felfedező gyermek.

Az első tanulmány – Kelemen Alexandra és szerzőtársai munkája – áttekintést nyújt az elmúlt évtizedek módszertani fejlődéséről és az eszköztárról, amely lehetővé teszi a még nem beszélő gyermekek gondolkodási, következtetési rendszerének vizsgálatát. A második tanulmányban Tauzin Tibor a legkisebbek társas világban való eligazodását s ennek megismerési feltételeit mutatja be. A harmadik tanulmány – Winkler István és szerzőtársai írása – összefoglalja, milyen tanulási mechanizmus segíti a bonyolult nyelvi képesség gyors és hatékony elsajátítását. Végül a negyedik tanulmányban Kispál Anna és szerzőtársai feltárják, hogy már a legkisebbek is csiszolt logikai következtetésekre képesek. A tanulmányok együttesen jól illusztrálják, hogy különleges tanulási és következtetési módok segítik a gazdag környezetből származó releváns információ azonosítását, és támogatják a gyűjtött információ alapján következtetések levonását, már a legkorábbi időszaktól kezdődően.