A mostani ünnepségen olyan kutatók vehetik át ösztöndíjaikat, akiket több mint 800 pályázó közül választott ki a többlépcsős és szigorú bírálat. Több mint 800 olyan kutató pályázott tehát, akiknek eddigi tudományos eredményei már számottevők és figyelemre méltók. Ez azt is jelenti, hogy Önök kiválasztottak, a legjobbak közül, s Önök már a tudományos elithez tartozónak érezhetik magukat. A kiválasztottság azonban felelősséget is jelent. Önöknek a felelősséget nemcsak a szűkebb tudományos közegben és szélesebb tudományos közéletben kell hordozni, hanem a magyar értelmiségi létet is felelősséggel kell formálni.

Ez csak akkor lehet sikeres, ha Önök nemcsak sokat tudókká válnak, hanem műveltté is. Ehhez a műveltséget tanulni kell, szélesre tárva az érdeklődést, nyitottnak lenni más területekre is, a művészetekre és a kultúrára, a szépre és a jóra.

Kazinczy Ferenc írta Berzeviczky Gergelynek: „…a história bizonyitja, hogy ha valahol a Jó gyökeret vert, ott mindig a Szép készítette az utat”. Napjainkban különösen fontos a jó felismerése, és a szépre való rácsodálkozás. Mert az eltömegesedés veszélyezteti a jót és a szépet, s ezáltal a silányság relativizmusa tönkreteszi kultúránkat. José Ortega y Gasset érzékletesen írja le mindezt: „A tömegember büszke arra, hogy ostoba és közönségesen viselkedik, jól megvan az életfogytiglan tartó butaságban, a társadalmi normák semmibevételében. A tömegembert nem érdekli a kultúra, történelmileg teljesen tájékozatlan. Számára az elaljasodás és az árnyékszék-retorika természetes. Tökéletesnek érzi magát, s gyűlöl mindent, ami tőle különbözik. Sőt, saját felfogását, korlátait rá akarja tukmálni a másik emberre. A tömegember erőszakos, és akkor boldog, ha a nála kiválóbb embereket szolgaságba tudja kényszeríteni. A tömegember, ha egyáltalán a hedonista önkielégülésen kívül vannak céljai, erőfeszítés nélkül akarja megvalósítani azokat.”

Vagyis a tömegember műveletlen: „Az emberek nem ok nélkül ragaszkodnak a középszerűhöz, a zavaroshoz… a szobatiszta félismeretekhez, tehát a műveletlenséghez” – írta Márai Sándor a Füveskönyvben. „Mert a műveltség annyi, mint az igazságnak a feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz. A műveltséghez, tehát a valóság és igazság megismeréséhez, rendkívüli bátorság kell. Az ember csak életre-halálra lehet művelt. Az emberek mindig készségesebben nyugodnak bele valamilyen kellemetlen igazság elkendőzött magyarázatába, tehát a műveletlenségbe, mint a nyers, egyszerű, tőmondatos igazságba, ami a műveltség.”

Napjaink egyre növekvő számú műveletlen tömegembere leginkább a nyelvi silányságban tűnik ki. Ezért aztán századunk végére a nyelvek túlnyomó többsége is veszélybe kerülhet, vagy akár teljesen el is tűnhet. A nyelvek eltűnése nem az emberek elhalálozásából adódik, hanem a nyelvközösség tagjai adják fel nyelvüket, s térnek át más, magasabb presztízsű vagy annak vélt nyelvre.

A hazai tudományos életben a latin, majd a német után az angol vette át az uralmat. Ám az angol/amerikai egynyelvűség egyfajta gazdasági imperializmus következménye – miként Pusztay János nyelvészprofesszor fogalmaz –, amit elősegít az angolnak egy bizonyos szintig valóban könnyű elsajátítása: „Az eredmény egy kilúgozott angolalapú nyelvváltozat lesz, amelyen bizonyos szellemi szintig és bizonyos témakörökben lehet majd kommunikálni, de ez messze van egy valóban élő nyelvtől. Azt mondhatjuk, hogy az angol/amerikai globalizáció legelső nyelvi változata éppen az angol nyelv. Ahogy az élet egyre több területén – elsősorban a tudományban, a politikában – áttérnek az angol nyelv használatára, úgy sorvadnak el nemzeti nyelvek, hiszen az angol nyelvűvé vált területek terminológiája nem alakul ki, s ezért a nemzeti nyelvek konyhanyelvi státusba süllyednek.” A magyar nyelvnek a szaknyelvek – így a tudományos nyelv – a legerősebben változó és szókészletükben gazdagodó részei. És rájuk jellemző leginkább az idegen nyelvi hatás. Ezért van különösen nagy felelőssége a kutatónak, miként használja szaknyelvét. Ha ugyanis enged a korszellemnek és a nyelvi divatnak, és gátlástalanul alkalmazza az angol nyelvű terminológiát és az idegen szavak gátlástalan és indokolatlan használatát, ez igénytelenséget, a szókincs szűkülését, a gondolatok, összefüggések kifejezésének zavarosságát eredményezi. A pufogó idegen szavak, ezeknek hiú csillogása s a nyomukban támadó sejtelmes köd sokszor kárára van a pontosságnak, a fogalmi árnyalás finomságának, és leplezi a közölnivaló gyarlóságát.

Ez vezet oda, hogy a nemzeti nyelvet, mint haszontalant, előbb-utóbb elvetik. Ugyanis, ha a szaknyelvünk korcsosul, akkor a tágabb értelemben vett nyelvi kultúra is károsodik. Ennek pedig a tudományos nyelvhasználaton túlmutató következményei vannak. Hiszen Kiss Jenő nyelvész professzor szerint: „az anyanyelv az egyetlen, ezért a legáltalánosabb közösségegyesítő tényező, amelyet a magukat magyarnak vallók minden fenntartás nélkül közös tulajdonukként, örökségükként tekintenek, s összetartozásuk legnyilvánvalóbb kifejezőjének tartanak […] a magyar nyelv a magyar nemzethez tartozás legfőbb kritériuma… azaz a magyarok fenntartások nélkül nyelvükben lelhetnek egymásra”.

A Bolyai-ösztöndíj kötelez! Nemcsak a tudományos eredményekben kell sikeresnek lenni, hanem felelős értelmiségiként a nemzet jobbítása terén is. Ebben egy fontos vállalás a magyar nyelv védelme, a szép magyar beszéd. A remélt tudományos eredmények mellett ehhez kívánok Önöknek – és persze magunknak is – sok sikert.